Vannak, akik még hisznek a Mikulásban!

Sajnos az élet dobálózik velünk, emberekkel. Szerencséje van annak, aki nem puffan nagyot, ha leejtik. Így a fájdalom is minimális. De néha megtörténhet, hogy tisztességes távolságnak tűnik a közted és a valóság közti sűrített térhalmaz, melynek megközelítése szinte lehetetlen, sőt ember még nem jutott el addig a pontig, hogy az abszolút gerjesztett paradicsomlé hatékonyságának fokát lemérje. Az élet banalitása egy nevetséges állandó, melyen addig tudnék röhögni, míg darabokra szakadnék és szétfröccsennék a tarka rét közepében, mint egy kardinális számhalmaz gyökei.

Na, ez lenne az ideális állapot, melyet soha el nem fogok érni, bár lelkem oly nagyon kívánja, hogy szinte beleharap a kélyesen villogó nyugodalmas éjszakába, mely végtelenül elvadítaná magát, s mintha süket-néma játékot űzne, összefogózná az emberisé mozgatóköteleit és csillagai aláhullnának párnáknak a kemény éj derekán. Hát van-e abszolút kutyatej? Nem lehet letagadni fogyatékosságát, mégcsak ne is próbáld bemagyarázni nekem, hogy ez miért nem úgy, az pedig miért nem éppígy.

Sajnos korlátozott elméjű vagyok. S ezáltal fel sem foghatom, hogy az a bizonyos jókedvű, málnaszagú, paszulykaró létraságú és gyámú izé miért nem eteti már meg mindannyiánunkánkkal az erdei bíbor harmatos végleteit, hiszen olyan egyszerű lenne neki ezt megcsinálni, mert megvan hozzá a teniszcipője s még a légpárnás lóheréje is. Érthetetlen. Vajon miért nem teszi meg?

Az is lehet, hogy neki még eszébe sem jutott, hogy a kék lábos feneke éppoly szégyenletes, mint a jobbágyság látókörének háromdimenziós fuvallata. Nem vagyok én jótékonysági akció, kérem! Minden ember képes kellene legyen észrevenni saját dimenzióinak a határértékeit, melyeknek kiszámításítoltsága nem egy egyszerrrrű metamatematikai művelet, hiszen közrejátszik minden maximális értékű fondorlatossági kísérletesítés, melyet avégett végeznek, hogy véget vessenek a végtelen végesség végeinek végérvényes végrehajtásának végére.

Na végre! Már azt hittem, soha vége nem lesz ennak a végtelen véges végeinek végérvényes mondatnak, mely tulajdonképpen nem is annyira véges, mint végtelen. Hát nem vég? Persze, nem jöttem rá, hogy tulajdonképpen ez az ügyetlen magárahagyatottságra utaló hátas izé nem más, mint az a kotty, amit mi tulajdonképpen minden egyik nap harmat után látni kékes rozmaringjártas járdaszegély... Lehet, hogy kissé érthetetlen, értelmetlen, gondtalan, piperkőc, gőgöske lepkeféle mondatot alkottam. (...)

Hát nem érted? Értelmetlen ez az egész hiábavaló kényelem, mikor tulajdonkésszen nem is csalatkozik a szivárványban, mint mikor rálépnek a farkincájára. Nem jön, ne várd, nem is fog jönni, eltévedt, s mire felocsúdna, már csak a puszta sivárság homoksivatagát fogja megtalálni és szomjanhal. Hiába fogja mondani, hogy "szomjúhozom...", nem fog érni semmit, sem megrepeszteni az orbitális magárahagyatottságú líra horizontját.

És íme egy elrettentő példa, hogy egy egyszerűnek tűnő dolog mennyire elbonyolódhat az idő folyamán... akaratunk ellenére...

1999. november